Thor: Ragnarök (2017) kritika

ragnarok-movie-header

Ha azt a Marvel-filmes univerzumot nézzük, amit a stúdió tudatosan kezdett el építeni jó pár éve, és ami olyan mega-kasszasikerekben csúcsosodjanak ki, mint a Bosszúálló-filmek, akkor feltűnhetnek minőségbeli különbségek. A mélypontokat természetesen mind kritikailag, mind anyagilag a két Hulk-film jelentette, melyeket szorosan követnek Thor önálló kalandjai. Ennek fényében jogos lehetett az a félelem, hogy mi lesz annak a végeredménye, ha ezt a két hánytatott sorsú karaktert teszik meg egy film főszereplőjének? Katasztrófa, ha a készítők megpróbálják magukat olyan komolyan venni, mint mondjuk A hihetetlen Hulk esetében, de szerencsére ezúttal egy hamisítatlan vígjáték született.

A Marvel-filmek persze a maguk módján mindig is habkönnyűnek számítottak, hiszen hőseink ellenfelei legtöbbször robotok vagy földönkívüliek, akikkel szemben a nézőnek nincsenek morális aggályai, az eddigi 16+1 (!) alkotás alatt pedig jó ha két olyan karakter halálozott el, akiket a néző sajnálhatott, a többség viszont vígan feltámadt. Loki kétszer is. Persze mivel képregények adaptációiról beszélünk, így nem kellene túl szigorúak lennünk, de azért idén például a Logan megmutatta, hogy a műfajt lehet kifejezetten drámaira és “felnőttesre” is szabni. Mivel ez utóbbi út szinte járhatatlan lenne a Disney-birodalomnak (meg hát anyagilag is az a tuti, ha minél szélesebb korosztályt tudnak bevonzani a mozik), így inkább a Marvelnél úgy döntöttek, hogy még lazábbra, viccesebbre veszik műveiket. Ehhez persze kellett a totál komolyan vehetetlen – és persze roppant szórakoztató –  Galaxis őrzői 2-nek az elképesztő sikere is.

thor-ragnarok-reviews-hela1

Ennek az irányváltásnak az eredménye már a nyáron megmutatkozott, hiszen a Pókember: Hazatérés egy kvázi tinivígjáték lett, cserébe viszont hatalmas anyagi siker. A Thor: Ragnarök pedig humorban és elborultságban még rátesz még egy lapáttal az “elődeire”. Igaz, a stúdió már nyilván ebben a koncepcióban gondolkodott, amikor felkérték rendezőnek azt az új-zélandi Taika Waititit, aki a Hétköznapi vámpírok c. horror-vígjátékkal vált ismertté. Azonban ne feledjük el Heimdall (Idris Elba) horrorisztikus látomását a Bosszúállók második részéből, amely egy igen sötét hangulatú Thor 3-at vizionált a néző felé, azaz akkor még mások lehettek az alapvető elképzelések.

A legfurcsább az egészben az, hogy elvileg tényleg ennek kellene a legdrámaibb Marvel-filmnek lennie, tekintve hogy Hela, a halálistennő (Cate Blanchett) igazi mészárlásba kezd Asgardban saját kezűleg, amelynek jó pár olyan áldozata is lesz, akiket a nézők már jó ideje ismerhetnek… Eme drámai alapfelállásnak azonban semmi súlya nincs, mert a filmnek tényleg minden harmadik percére jut egy ütős poén. Ugyanakkor a legfontosabb kérdés, hogy ezt mi mennyire is bánjuk,  ha cserébe tényleg kapunk két órányi tömény humorbombát?

Mert a történet lényege két mondatban is összefoglalható: Thor mentené a pusztulás előtt álló szülőföldjét, ám véletlenül egy eldugott szemétbolygón köt ki, ahol párbajoznia kell a már két éve eltűnt Hulkkal. A végén persze eljutnak Asgardba és kicsit spoiler, de (ismét) győzedelmeskedik a jó. A film azonban még ennek dacára is működik, sőt talán pont ennek köszönhetően, mert nincs feleslegesen túlbonyolítva, és a jól ismert klisékbe vagy rak egy kis csavart, vagy azt önironikusan, netán kissé cinikusan teszi. Utóbbira remek példa Loki (Tom Hiddleston) majdhogynem indokolatlan jelenléte, aki azt hozza, amit várunk tőle és ezt maga a film is kiparodizálja. Nagyobb meglepetés, hogy Thort, pontosabban az őt alakító Chris Hemsworth-öt végre engedték komikusan viselkedni, aki már sokkal kevésbé feszül rá a “kemény viharisten” attitűdre.

thor-and-loki-side-by-side-thor-ragnarok

A jól ismert figurák között feltűnik még egy sor érdekes és színes karakter (felsorolni is nehéz ezeket), akiket öröm nézni, mert mindenkin látszik, hogy élvezi a szerepét és azt a fajta a szabadságot, amit a forgatás során biztosítottak nekik. Ugyanez elmondható a látványról is, ami abszolút nincs elaprózva, sokszínű és hatalmas, látványos díszleteket takar. A zene pedig telitalálat, igazán retro a Led Zeppelintől kezdve a szintipopig.

Minden hibája ellenére érdemes rá befizetni, mert egy hamisítatlan vígjátékot kap az ember, amire ráadásul jó ránézni.

Ha tetszett a cikk, oszd meg! :)
(Visited 59 times, 1 visits today)